Marilyn Manson - Budapest, 2005.08.23.

Against All Gods

A turné címe, amely (néhány keresztény csoport mellett) még Szikora Róbert figyelmét is felkeltette. Sokak szerint ez a cím magyarul így hangzik: "Mindent Isten ellen", valamint, ugyanezek szerint, Marilyn Manson sátánista koncertje veszélyes a fiatalok lelki épségére, ezért be kellene tiltani. Ha a betiltást nem is érték el (a hírekkel ellentétben Horvátországban sem), imádkozó tábort azért sikerült összeverbuválni. Mindez persze médiafigyelmet is kapott, de arra már egyik tudósítás sem vállalkozott, hogy elmélyedjen Marilyn Manson szövegeiben, esetleg magában a sátánizmusban, vagy éppen megvizsgálja, mit is jelent napjainkban a "keresztényi magatartás"? Én már azzal is megelégedtem volna, ha a turné címét helyesen fordítják magyarra… A felvetett kérdésekre én sem kívánok válaszolni, mivel valódi diskurzus el sem indult egyik témában sem. Ez az írás csak egy koncertélmény megosztására próbálkozik.

„I am so all-american, I'd sell you suicide” – „That suicide is painless” – „This is the golden age of grotesque”

Közel másfél óra, 5000 (?) ember. Nem, nem történt csoportos öngyilkosság. Sokkal inkább csoportos feltámadás. De az is lehet (a Marilyn Manson fórumokat, valamint a koncertről szóló beszámolókat olvasva), hogy csak a magam nevében beszélhetek ilyesmiről.
Hát legyen: én azok közé tartozom, akiknek nem okozott csalódást ez a koncert, annál inkább a közönség. Én teltházra számítottam, amit meg sem közelített a nézőszám. Máig nem tudom, hogy ez minek köszönhető. Ezen kívül olyan közönségre számítottam, akik Marilyn Mansont nem csak felszínesen ismerik, és nem csak külsőségekben sajátítják el. (Kifestett arcú Manson hasonmásokból és gót/dark divatot követő lányokból nem volt hiány.) Ha mindez alaptalan feltételezés, akkor bocsánatot kérek mindenkitől, de mindezt azért jegyzem meg, mert Marilyn Manson sokkal többet érdemelt volna tőlünk. Többet, mint az első 20 sor néző aktív részvételét, és többezer néző passzivitását és bámészkodását. Remélhetőleg Mr. Manson nem látott sokat az első keménymagon túl... Ám én ezek ellenére is élveztem a koncertet, pedig még azt is tudtam, hogy kb. mire számítsak, mind setlist, mind színpadkép tekintetében.
Az előzenekar, a Depresszió fél órát játszott a szinte egy helyben álló (akkor még kisebb) tömeg előtt, az énekes hiába buzdított mindenkit, a helyzet alig változott a fél óra alatt. Ekkor még azt gondoltam, hogy ez a közönség elvakult Manson rajongókból áll, akik Antikrisztusukon kívül nem engedelmeskednek másnak. De mint fentebb említettem, nem ez volt a helyzet. A Depresszió utáni hosszú várakozás alatt azért lassan nőtt a tömeg az ülő és álló részen is.
A show kezdetét az Antichrist Superstar egy átdolgozott, instrumentális változatának felhangzása jelezte, ami úgy szól, mintha egy zenélő dobozkából jönne, vagy egy idióta telefoncsöngés lenne. A groteszk kor talán éppen az előbbivel kezdődött és az utóbbival – Manson szerint napjainkban - teljesedik ki. This is the golden age of grotesque.
Hősünk a Prelude (The Family Trip) alatt vonul be a sötét színre, egy lámpással a kezében - hatásos jelenet.
A The Love Song alatt már az egész színpad füstben és fényben úszik, a háttérben amerikai zászló, a zenekar minden tagja fekete szerelésben, kifestve, a szintetizátor egy akasztófán himbálódzik, Manson hangja viszont mindennél lenyűgözőbb. Aki eddig csak cédén hallotta, az meglepődhet: valóban olyan erős, valóban olyan jellegzetesen ércesen tiszta, még ordítása is esztétikai élmény. A The Love Song pedig valódi (anti)szerelmes nóta, amely szerint a fegyverek, isten és a kormány valódi szentháromság az amerikai ember számára.
A második tipikusan közönséghergelő szám az Irresponsible Hate Anthem, az antikrisztusi himnusz, Sztárunk egyik ars poeticája.
Az ezután következő Disposable Teens-ből egy részletet idézek, ajánlva ezt minden tiltakozónak: "I never really hated a one true god But the god of the people I hated" Talán ez más megvilágításba helyezi azt a hatalmas istenellenességet, amivel egyetlen Antikrisztus Szupersztárunkat vádolják.
A mOBSCENE-nál Manson katonai felszerelésben jelent meg, és úgy adta parancsba, hogy legyünk obszcének. Gondolom sejthető, hogy ez már a legutóbbi stúdióalbum (The Golden Age of Grotesque) darabja. A háttérben a mOBSCENE felirat villog.
Majd az Antichrist Superstar albumról ismert The Minute Of Decay intrója hangzik fel, de csak az. A Tourniquet követi, melyet Manson hatalmas füstből előlépkedve, gólyalábakon ad elő. A közönség Manson minden egyes megjelenését kisebb-nagyobb ovációval fogadja, ami jogos: minden számhoz szinte külön jelmezt öltött, vagy ha az nem, a fények tették meg hatásukat: fehéren villódzó stroboszkóp, vörös vagy kék fényáradat, közönségre irányított reflektorok, és ezek kombinációja, a számok hangulatának megfelelően. Ha azt mondom, profi fénytechnika, akkor keveset mondtam. Ez nem csak profin kivitelezett volt, hanem művészi érzékkel tervezett, zseniálisan felépített, mint ahogy ez az egész showra elmondható. Egy pillanatkép még ma is előttem van: Manson gólyalábakon állva felnyújtja a kezét, a fénysugarak mintha tőle jönnének, így világítva meg a közönséget. Ha akarom, (anti)krisztusi pillanatnak is mondhatnám.
A Personal Jesus következik. Manson legutóbbi feldolgozás-slágere (az eredeti a Depeche Mode szerzeménye) akár saját dal is lehetne, teljesen beleillik Manson individualista látásmódjába, így aztán jól sikerült a feldolgozás is; élőben is ütős a nóta.
De az első albumról ismert Get Your Gunn nálam még nagyobbat üt. (Sajnos úgy vettem észre, hogy a feldolgozás számok sokkal nagyobb közönségsikert arattak, mint a saját számok.) Olyan igazi agybamászó lüktetése van ennek a számnak, kiváló szöveggel. Ami engem illet, köszönöm, hogy hallhattam. Újabb emlékezetes jelenet, hogy amikor a mikrofon hirtelen elromlott, Manson félreba*ta, majd abban a pillanatban kapott egy másikat, és rögtön folytatta a szöveget. Szeretem a mikrofont földhözvágós jeleneteket.
A Great Big White World-től nem azt vártam, amit kaptam. Arra számítottam, hogy semmi újat nem kapok tőle, mégis kaptam. Nem tudom ez minek köszönhető, Hősünk földönfetrengésének, a fényeknek, a szövegnek, vagy annak, hogy Manson talán ebben énekelt legtöbbet az eredetitől eltérően. Valószínűleg mindez együttvéve okozta az élményt.
A Tainted Love (Soft Cell feldolgozás) szintén jobb volt élőben, mint vártam. Ez volt az első példa arra, hogy a közönség nem csak a refrént tudja. Manson mégsem dícsér meg érte senkit, végig alig kommunikál velünk, talán 2-szer ha kimondja, hogy "Budapest", egyébként csak színpadiasan, groteszk mosollyal az arcán hajolgat, puszit küld, néha tapsoltat (a mikrofonhoz üti a másik kezét). Nyilván nem érzi szükségét, hogy a showban (szövegekben) egyébként is jelenlévő kommunikáción kívül (számos kérdés-válasz, felszólítás, megszólítás) szóljon hozzánk, kilépve ezzel jól felépített szerepeiből. Persze a show a performance-jellegén kívül azért ad némi ízelítőt a korábbi, botrányosabb koncertjein megszokott jelenetekből is: néha imitálás szinten lehúzza a nadrágját, fogdossa magát, földön fetreng, de semmi igazán sokkolót nem tesz. Látszik, hogy egy bizonyos határt nem akar átlépni. Mikor feldobnak neki egy ruhadarabot, azt azért végighúzza combja belső részén, és úgy dobja vissza a közönségnek. Ezen kívül csak néhány víz- és nyálcseppet élvezhettek belőle testközelből az első sorokban állók, amikor pár korty után a vizet kiköpte, kidobva közéjük az ásványvizes flakont.
A The Fight Song alatt szintén katonakalapban jelenik meg, amit ezúttal is elhajít rövid időn belül, és újra megkapjuk a magunkét. A "Fight!" skandálása agresszív mondanivalót sugallna, ám ez a dal is "csak" a kollektív lelkiismeretünkről szól, ami néha érdekesen működik ("The death of one is a tragedy But death of a million is just a statistic"). Tiltakozóknak szintén ajánlott. Úgyszintén a Holy Wood albumról származik a The Nobodies, amely a leglátványosabbra tervezett színpadképet: kék fényáradatot, és konfettiesőt érdemelt ki magának, Mr. Mansonra pedig hosszú fekete kabát és hatalmas kalap került.
A Diary Of A Dope Fiend-ből szintén csak az intró hangzik el, ezután a The Dope Show jön stílusosan, vagyis a Mechanical Animals album egyik legnagyobb slágere. Mr. Dope-Showman fekete-fehér csíkos kabátban a sztárélet sötét oldalát tárja elénk, olyan témákat érintve, mint embertársunk kihasználása és a drogok (háttérben "Drugs" felirat villog). És még egy aranyos gesztust is kapunk, ami nem is biztos, hogy olyan aranyos: "The drugs they say Are made in (California helyett) Budapest".
A Rock Is Dead még a balatoni zenegépekben is fellelhető Manson-sláger. Ennek ellenére meglepően jól esett hallanom, főleg a közönség "Rock!" ordításának és Mr. Shockrocker lallalázásának összjátéka tetszett. Meglepetésként piros papírcsíkok omlanak szét és hullnak két oldalról a közönségre. A dalszövegben újabb üzenet az illetékeseknek: "So fuck all your protests and Put them to bed God is in the tv"
The Golden Age Of Grotesque: Szerintem a Grotesque album egyik legjobb száma (vagyis zeneileg a legizgalmasabb, szövegét tekintve a legszimbolikusabb, nem hiába lett az albumnak is ez a címe), úgyhogy alig vártam, hogy hallhassam. A közönség lelkesedésén kívül semmi más nem hiányzott, minden rendben volt. Egyébként a végén Mr. Groteszk úr szaxofonozott is valami még groteszkebbet, a basszusgitáros meg végig nagybőgőn nyomta. Kabaré - Manson módra. Lehet, hogy már nem sokkol, nem vagdossa magát, nem vetkőzik, nem zaklatja fel a lelkivilágunkat semmivel, annál inkább akar az agyunkra hatni. Mint ahogy azt sokan felfedezték, egyre több tekintetben von párhuzamot az 1920-as, 30-as évek Németországa és napjaink között. Az önkényuralmi jelképek, a manipulálható embertömeg, és a mögöttük álló két hatalom: a politika és a vallás mindig is kedvenc témái közé tartoztak, de utolsó stúdióalbumán az akkori művészetek ihlették meg, és a kabaré világa. Az efajta elmélyülés egy-egy témában pedig, valljuk be, nem sok mainstream előadóról mondható el.
Mégis Marilyn Manson koncertje ellen szerveznek tüntetéseket. Talán rossz példa a fiataloknak ez a fajta, művészetekre nyitott, egyben társadalmunkat merészen kritizáló gondolkodásmód? Számomra érthetetlen a „keresztény” tiltakozás minden formája. Sőt, groteszk.
Mint ahogy az is az, hogy a teljesen sötétben, egyetlen (Manson kezében tartott) lámpa fényénél kezdődő Sweet Dreams (Are Made Of This) - egyébként Eurythmics feldolgozás - aratta a legnagyobb közönségsikert. Egy (elvileg) rajongókból álló tábornál ez egy kissé sértő hozzáállás. (Nem lebecsülve persze a feldolgozás érdemeit.)
Az igazi ember(iség)gyűlölő mégis humanista himnuszok csak ezután következtek. (Mert Manson bizony nem ránk haragszik, hanem értünk haragszik, kedves keresztények.) Elsőként a The Beautiful People című klasszikus hangzik fel, háttérben jól ismert politikus-arcképek pörögnek, természetesen az emberiségre „szebb jövőt” hozó diktátor fajtából. A szöveg célpontjának eddig a "kisembert" éreztem, most a diktátorok is – jogosan - közéjük keveredtek.
A show utolsó (előtti) száma az Antichrist Superstar. Nem is lehetett volna jobb választás. Mr. Antikrisztus egy saját logóval díszített emelvényen "prédikál", a tömeg is tudja a dolgát, és Hősét éltetve tapsol az intrónál. Ebben a dalban válik a közönség az előadás igazi részévé. Szerepe nem más, mint egyszerűen "a tömeg", amit irányít, vezényel, azaz manipulál az emelvényen álló, legyen az bárki, bármilyen országban, bármelyik korban. Manson csak egy jelkép. Mr. Manipulátor pedig úgy mozog, mint egy marionett bábu, nyilván nem véletlenül. Ez volt az utolsó szám, ahol még fent volt a színpadon. Nyilván nem véletlenül.
A színpad gyorsan kiüresedett, az emelvény, a díszlet maradt, a közönség elköszönést vagy ráadást vár. Ehelyett a hangszórókból Suicide Is Painless-t kap (Johnny Mandel feldolgozás). Az Antikrisztus eljövetele után olyan volt, mint a feltámadás. Vagy mint egy álom. A többezres tömegben csak úgy állni, és hallgatni egy ilyen számot, miután a Sztár már levonult a színpadról, és megkezdték a színpad bontását, szerintem ugyanúgy a show része volt, mint minden egyes pillanat. Mindeközben a fények a közönségre világítottak, szinte sugallva: "És most nézz magadra/ba." A szöveg valóban hasonlót üzen: az öngyilkosság nem választandó csak választható, vagyis - ezt továbbgondolva - az élet szépsége éppen a választás(ok) lehetőségében van.
Ezt a számot a koncerten ismertem meg, azóta szereztem be, és csak gratulálni tudok Mr. Mansonnak, amiért ezt így és oda tervezte, vagyis záró számnak. Brávó.


***

A banda jelenlegi felállása:

Marilyn Manson (Brian Warner) - ének

Chris Vrenna - dobok (ideiglenesen)

Madonna Wayne (M.W.) Gacy a.k.a Pogo (Stephen Bier, Jr.) - billentyűk, dobok

Tim Skold - basszusgitár

Mark Chaussee - gitár (ideiglenesen)
Ginger Fish (Kenny Wilson) - dobok (sérülése miatt jelenleg nem turnézik)

Setlist:

Antichrist Superstar (instrumental)
---
Prelude (The Family Trip)
The Love Song
Irresponsible Hate Anthem
Disposable Teens
mOBSCENE
The Minute Of Decay (intro)
Tourniquet
Personal Jesus
Get Your Gunn
Great Big White World
Tainted Love
The Fight Song
The Nobodies
Diary Of A Dope Fiend (intro)
The Dope Show
Rock Is Dead
The Golden Age Of Grotesque
Sweet Dreams (Are Made Of This)
The Beautiful People
Antichrist Superstar
---
Suicide Is Painless

A koncert mp3-ban (Prelude-től GAOG-ig): http://www.megaupload.com/?d=319T6B9K

Linkek:

http://www.mansonpl.com/modules.php?name=coppermine&file=thumbnails&album=275 (képek)
http://index.hu/kultur/showbiz/mnsn050824 (képek + beszámoló)
http://www.zene.net/index.php?type=25&id=10479 (király képek)
http://www.nol.hu/cikk/374829/ (1 kép + beszámoló)
http://zenesz.info/szubj-koncert/rovid-jelentes-egy-rovid-jelenesrol.html (képek + beszámoló)
http://blogz.hvg.hu/20058241.aspx (2 kép + beszámoló)
http://hvg.hu/galleryContent/f0811c8a-3b3e-4db0-890c-3504374966c7.aspx (képek)

+ ha valaki nem látta volna, 24-én volt az Aktívban egy rövid bejátszás a koncertről, ami online megnézhető (a Sztárhírek közt volt)

+ saját anyagok:
Néhány rövid videó (80 mb):http://www.megaupload.com/?d=27QRH45B
És pár - sajnos többnyire homályos - kép (1,5 mb):http://www.megaupload.com/?d=286IYBBP