A NIN az egyik legérzelmesebb, legromantikusabb (a szó művészetfilozófiai értelmében), legintelligensebb, mindezekből adódóan pedig - a látszólagos egyszerűsége ellenére, sőt éppen amiatt is - az egyik legkomplexebb jelentéstartalmakkal operáló zenekar, amit ismerek. Integritás, önazonosság, ugyanakkor folyamatos megújulás - ezek azok a jellemzők, amik minden egyes kiadványuk vagy koncertkörútjuk kapcsán eszembe jutnak. A Hesitation Marks, úgy érzem, egyfajta mérföldkő lehet a NIN múltja és jövője vonatkozásában is, érdekességéhez ez is hozzájárul, viszont önmagában, ettől függetlenül is érdekes és értékes hallgatnivaló.
A HM úgy idézi meg a korábbi NIN-albumok hangulatát és zenei megoldásait, sőt, mondanivalóját, hogy közben mégis összeáll egy új egységgé a sokféle összetevő. A borítót például az a Russell Mills tervezte, aki korábban a széles körben remekműnek tartott The Downward Spiral (1994) és több hozzá kapcsolódó kiadvány artworkjét is, de motiváció-inspiráció tekintetében is ez a 20 évvel ezelőtti időszak volt meghatározó az új lemez születésénél.
A kört bővítve rögtön az albumot nyitó The Eater Of Dreams c. rövid instrumentális számban visszaköszön az 1992-es Broken EP-t kezdő Pinion és a 2008-as Ghosts I-IV kísértetiessége.
A Copy Of A is több korszakra emlékeztet, nemcsak a legelső nagylemez, a Pretty Hate Machine (1989) szintipopja, hanem a With Teeth (2005) szívmelengető dallamai és a Year Zero (2007) világvége-haláldiszkója is felidéződik, a mindezt kiegészítő How to Destroy Angels-lemezek disztópikus világáról nem is beszélve. Tartalmilag, a dalszöveget tekintve egyből belevágunk egy igen komoly és szerteágazó, egyben kultúrtörténeti-filozófiai probléma boncolgatásába, ez pedig a jelenlegi világunk széttöredezett valósága: a többszörös másolatok, árnyékok, visszhangok, a szétszórt darabkáink mind mi magunk vagyunk, ráadásul mindent külső kényszer alatt cselekszünk. Ez a posztmodern hiperrealitás-kérdéskör nemcsak Baudrillard szimulákrum-elmélete (1981) vagy a Mátrix c. film idejében (1999) volt aktuális, hanem még ma is az, sőt, a virtuális világ, a közösségi hálózatok, a lájkok, megosztások, mikroblogok és reblogok egyre nagyobb térnyerése által talán még jobban, mint valaha.
Folytatva ezt a vonalat a Came Back Haunted is sötét, komor, de mégis potenciális rocksláger, akárcsak a The Hand That Feeds volt annak idején, vagy a The Slip (2008) szerzeményei - a végén érdekes módon a NIN legnagyobb slágere, a Closer egyik fő motívuma is újraéled. A szám egyébként pont a másként visszatérésről szól, és David Lynch rendezett hozzá egy elég beteg-bizarr videót, bár korábban a zenekar is közzétett egy "audió videó" típusút.
A Find My Way már nyugodtabb, csendesebb, törékenyebb alkotás, és éppen ebben van az erőssége: a The Fragile (1999) szépségét, személyes hangvételét hallom benne, de a zenei alap továbbra is megmarad az előzőekben felvezetett vonalon. Külön figyelemre méltó a "távoli" háttérvokál, ami egészen nagyszerűvé, sőt, katartikussá emeli ezt a szövegében egyébként istenhez forduló, útkeresésről szóló dalt.
Az All Time Low lüktetésével visszatér a haláldiszkó-hangulat, mégpedig a javából, finom váltásokkal a zenei alapban, Saul Williams NiggyTardustját idéző énekdallammal (ami a Year Zero méltó párja egyébként), a végén pedig átváltozik az egész egy igazi, elborult házibuli utáni, álomszerű, elszállt utazás-élménnyé. Ez a szám kiváló filmzene lehetne - vagy inkább ez maga egy rövidfilm a "sosem halunk meg" / " semmi sincs rendben" kettősség tengelyén.
A kísértő gépzene-sorozat folytatódik: a Disappointed a kezdeti egyszerűségéből kitör egy időre, aztán visszatér oda - pont ez az út adja a varázsát amellett, hogy a könnyed tánczenei alaphoz egy (kollektív) csalódottság-érzést leíró szöveg társul.
A pesszimista hangulatot látszólag megtöri az Everything, ami talán a legpozitívabb (éppen ezért a rajongók közt elég megosztó) NIN-szerzemény, ami Trent Reznor elmondása szerint egy "fuck you" a külvilágnak, legalábbis annak a részének, akik lemondanak másokról, az újrakezdés lehetőségéről. Így értelmezve ez egy nagyon fontos dal, mindezek mellett én nem érzem benne azt a hűdenagy jókedvet, ami kiakasztott egyeseket, szerintem illeszkedik az album világához, plusz a végén hallható My Bloody Valentine-stílusú torzítások is ezt az összetettebb értelmezést erősítik.
A Justin Timberlake-szerű popzenei megoldásokkal kezdő Satellite nekem egyértelműen a Year Zero és a hozzá kapcsolódó ARG világát idézi (a végén egy kicsi The Fragile-ízzel) zeneileg és tartalmában is: a mindent figyelő Nagy Testvér képzete (és valósága) kísért benne - akár a The Warning kistestvére is lehetne ("We've been watching you with all of our eyes").
A mindent kontroll és ellenőrzés alá kényszerítő rendszerből való kilépés lehetőségét firtató Various Methods Of Escape hasonló felépítésű, mint néhány korábbi tétel, viszont a vége felé elkezdődik egy The Fragile-os, halkan induló és végül kitörő zenei-hangulati ív - a (meg)menekülés tehát valószínűleg lehetséges.
A Running (vagyis a tényleges menekülés-rohanás) az egyik legérdekesebb szám az albumon, nekem Thom Yorke (a remek Harrowdown Hill) és a vége miatt Saul Williams jutott eszembe róla (ismét) - talán ez a legijesztőbb, legparanoiásabb dal az albumon, még haláldiszkó-viszonylatban is.
Az I Would For You-val viszont megérkezik a romantika is: "If I could be somebody else / Well, I think I would for you" - de amilyen giccses is lehetne mindez, mégsem az, mert mellette ott van benne az önvád, a tehetetlenség-érzés, az önmarcangolás is, ami a NIN-t annyira esendővé, emberivé és szerethetővé teszi.
Majd a cyber-hangulat tér vissza In Two címmel, a rideg gépiességet egy Bee Gees-t idéző énekdallammal oldva - ez megint olyan megoldás, ami számomra ellenállhatatlanná teszi a NIN-t. A HM világához hűen önmagunk teljes elvesztését rajzolja le ez a dal, először csak agresszív kettéhasítással, a végén viszont kaotikus zajhalmazzal.
A káoszból hirtelen az album lezárását bevezető While I'm Still Here karjaiba sodródunk, ami szerintem a legjobb, legátfogóbb dalszöveggel olyasmiről szól, amit én az egész album üzenetének érzek: fogy az időnk, a korábbi antiutópiák mára a valóságunkká váltak, ami miatt torokszorító a keserűség bennünk - mindezt lemondó belenyugvással veszi tudomásul (látszólag) a dal, a zárásban hallható szaxofon szerepeltetésével (Reznor gyerekkori hangszerére emlékeztetve) pedig egyfajta világvége-induló érzetet kap az egész. Valójában viszont én érzek némi pozitív sugallatot is benne arra vonatkozólag, hogy ha már el kell mennünk (kollektíven az emberiségnek, de egyénileg is értelmezhető), akkor úgy menjünk, hogy legyen valami értelme az életünknek.
A végső, instrumentális lezárásban, Black Noise címmel folytatódik az előző szám, majd az egész lassan belemosódik valami misztikus, földöntúli zajba, "fekete" zajba (ami mellesleg maga a csend) - ilyen lehet (lesz) az, amikor az univerzum elnyeli a bolygónkat és semmi sem marad utánunk.
A HM tehát többféleképpen értelmezhető űrt hagy maga után: a reményvesztett és reményteljes pillanatok, időszakok váltakozása - a hezitálás - után úgy gondolom, több út is lehetséges: megtalálható még a kivezető ösvény, de ez egyre vékonyodik; ugyanakkor a teljes megsemmisülés képe sem olyan rémisztő már: talán a Föld megérett a pusztulásra, és az univerzumban utánunk ismét helyreáll valamiféle megbontott rend, felbillentett egyensúly. A HM olyan, mint egy ismeretlen ismerős - egyszerre barát és ellenség, de leginkább tükör: több szinten is leképezi egyrészt azt a világot, amiben élünk, másrészt azt a jövőt, ami vár ránk - de a látszat és a vészjósló, paranoiás hangulat ellenére bele van rejtve az a mélységes ember(ies)ség, ami a NIN-t különlegessé tette eddig is; a remény, a fel nem adás, az újrakezdés, a romokból újjáépítés, a konstruktív összefogás lehetősége és képessége, ami az emberben az egyik legcsodálatosabb.
Ahogy már utaltam rá, szervesen illeszkedik a NIN-életműbe ez a legújabb album is. Koncepcióját, üzenetét tekintve (disztópia = jelen) én a 2007-től kezdődő Year Zero - The Slip - Welcome Oblivion (HTDA) sorba illeszteném, de ott van benne az a fajta személyesség, befelé fordulás, önreflektív tépelődés is, ami a korábbi albumok, a The Fragile és With Teeth - a legönpusztítóbb, -gyűlölőbb módon pedig a The Downward Spiral - sajátja, és valamilyen módon a Pretty Hate Machine, a Broken és a Ghosts I-IV is felidéződik. Így értem tehát az egyszerre önazonosságra és megújulásra képességet, akár a zenei, akár a beléjük rejtett gondolati-hangulati-érzelmi építőelemekre gondolok. Azt is lehet mondani, hogy a Hesitation Marks kétféle "korszak", kétféle, az újabban jellemző kifelé és a régebbi, befelé forduló intenció szintézise - ezért lehet mérföldkő szerepe.
Azt gondolom, a NIN még mindig vigaszt, kikapcsolódást, közösséget, gondolkodnivalót, zenei, lelki és szellemi élményt tud jelenteni azoknak, akik túl borúsnak, nehéznek, súlyosnak, megterhelőnek - vagy simán "csak" ellentmondásosnak - érzik a saját életüket, általában az emberiségét vagy filozófiai minőségében az életet; de mindezek mellett ez egy kiváló rockzenekar, ami bárkinek (és egyre szélesebb rétegeknek) adhat valamit. Érdemes tehát próbálkozni vele, és nyitott füllel és szívvel fogadni azt, amit Trent Reznor, korunk egyik legjelentősebb alkotója nyújt - és zenekarával júniusban személyesen is átnyújt nekünk.
Azt gondolom, a NIN még mindig vigaszt, kikapcsolódást, közösséget, gondolkodnivalót, zenei, lelki és szellemi élményt tud jelenteni azoknak, akik túl borúsnak, nehéznek, súlyosnak, megterhelőnek - vagy simán "csak" ellentmondásosnak - érzik a saját életüket, általában az emberiségét vagy filozófiai minőségében az életet; de mindezek mellett ez egy kiváló rockzenekar, ami bárkinek (és egyre szélesebb rétegeknek) adhat valamit. Érdemes tehát próbálkozni vele, és nyitott füllel és szívvel fogadni azt, amit Trent Reznor, korunk egyik legjelentősebb alkotója nyújt - és zenekarával júniusban személyesen is átnyújt nekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése